No itt van végre az első vendégpost Árontól, és az a helyzet, hogy ez a kaja tényleg nagyon finire sikeredett, úgyhogy remélem, lesz még. :)
A rémes-homályos fotó az én művem. (koalac)

A felnőtté válás felé vezető út néha kellemes emlékekkel, néha meg kifejezetten kínos lépcsőfokokkal van kikövezve. Én például elfelejthetnék közhelyesen fogalmazni, ha már írásból élek, és nem zsebpénzből. Aminek hiánya egyébként szintén fontos eleme a felnőtt létnek. Jó szar is. De nem is ez a legfontosabb lépcsőfok, mert hát a (saját) pénz persze megtanít némi önmérsékletre, engem például nem, de nem is ezen mérem a felnőttségemet.

Az ételhez való viszonyomon annál inkább. Mindjárt elmagyarázom.

Mindenki látott már olyan gyereket, aki…izé. Hogyan lehet az anyuka kedvencét fokozni és tagadni egyszerre? Nagyszülősírató? Mondjuk. Szóval a (minden!) nagymama legnagyobb öröme időtlen idők óta a jó étvággyal evő gyerek. Nos, én ennek pontosan ellenkezője voltam. Nem volt az az aktuális kedvenc, amit jó ízzel ettem volna. Tologattam a villával az ételt, és kellő noszogatásra gépies mozdulattal a számba raktam egy-egy falatot, amit csaknem rágás nélkül nyeltem le. Máskor meg habzsoltam, hogy legyen már vége, és mehessek a kötelező és szükségszerű evés után végre valamit csinálni, de ez volt a ritkább.

Inni viszont szerettem, leginkább a nagymama által túlcukrozott teát. Meg csapvizet, amit azóta is literszámra fogyasztok, és bár a nyolcvanas évek vége iránt nosztalgiázó iwiw-es körlevelek szerzőivel szemben büszke nem vagyok rá, de azért még élek. Az étel, tehát a kaja, vagy inkább: ennek megbecsülése alig egy-két éve lépett be az életembe. Ennek vannak magánéleti vetületei is, aminek hosszas fejtegetését mellőzném, de a gasztroblogok (nem mind!) sajátossága, hogy szerzője tud és szeret sütni-főzni. Ezé például tőlem eltekintve kifejezetten (az igazi szerző hiányával van jelen).

Oké, a bevásárlást már kisiskolás korom óta intézem, de akkor még csak egy-egy túró rudit vettem magamnak – meg nyáron jégkrémet, azt nagyon szerettem, emlékszem, negyven forint volt a Big Trio. Nemrég viszont mozzarella-függő lettem. Visszaszoktam a csokira. Először csak ajándékba vettem otthonra egy-egy apróságot a közeli intersparban, aztán meg önző és álszent módon, kettőnknek.

A végső lökést minden bizonnyal a fűszerek és a fűszerezés adták. Fűszerezni olyan, mint a Barcelona középcsatárának lenni a Balassagyarmat ellen. Mindig elrontani nem lehet, ha pedig jól eltalálod, mindenki téged ünnepel. Úgyhogy némi motiváció hatására elkezdem fűszerezni. Szagolgatni az üvegcsében lévő porokat, kitalálni, hogy miből mennyi kellhet egy ételbe, sőt, a kedvencemet: mi kellhet még bele, hogy jobb legyen a recept? Főzni azért egyáltalán nem tanultam meg, de ez már olyan érzés volt, mintha.

Amikor a paradicsomos tészta (recept: paradicsomlé, tészta, forral, FŰSZEREK, sajt rá, kész) már stabilan ment – tehát csak mindig elborsoztam – komoly supervisori felügyelet (lásd még: bacon szalonna) mellett nekiláttam életem első komolyabbnak tűnő kajájának.

Ennek az a neve, hogy csípős húsgolyók boros mártásban, ami azért jó, mert nehéz elborsozni. Ellenben fel lehet önteni annyi borral, amennyit csak találsz, de az nem jó ötlet, hidd el. Azért finom lesz. A fotók viszont igaziak, ehhez ragaszkodom.

Szóval a hozzávalók:

• 50 dkg darált marha/sertéshús
• 2 szelet fehér kenyér
• 1 tojás
• 1 vöröshagyma apróra vágva
• 3 (több) gerezd fokhagyma
• 1 db szárított erős paprika (az eredeti receptben csípős erős paprika szerepel, de én nem tudom, milyen, amikor egy erős paprika nem csípős),
• 1 kis fahéj
• 1 csokor petrezselyem
• két doboz hámozott paradicsom
• 3 deci (inkább 2 a tapasztalatok alapján) vörösbor.  Főzéshez ne használjunk jó bort, hanem igyuk meg.

Az elkészítés menete:

Adjuk a húshoz a vízbe áztatott, kifacsart kenyeret, hagymát, 2 reszelt fokhagymát, paprikát és fűszereket. Gyúrjuk össze a masszát, ilyenkor nagyon hülyén fogunk kinézni pár percig, majd csináljunk belőle kis gombócokat. Ezeket süssük ki forró olajban. Ne hagyjuk benne. Utána keverjük el a paradicsomot a borral, sózzuk és borsozzuk, majd öntsük a húsra. Sütőben süssük kb. fél óráig. A petrezselymet és némi plusz fokhagymát keverjük el a végén a kész húsgombóccal. Higgyük el, hogy ezt tényleg mi csináltuk, és mégsem rántotta.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.